A „Kis Egyesülés”-re emlékezve – így ünnepeltek a „rommagyar hazafiak” (is)!

Jegyzet

 A „Kis Egyesülés”-re emlékezve – így ünnepeltek a „rommagyar hazafiak” (is)!

    Még jóformán el sem múlt az egyik legjelentősebb (nagyromán) nemzeti csinnadratta, mely az 1918. december 1-én, a gyulafehérvári „népgyűlésen”  kinyilvánított, minden románnak egyazon állam(alakulat)ba való terelésének egy szomszédos, ezeréves múlttal rendelkező királyság, Magyarország rovására elkövetett, és  1920. június 4-én gátlástalanul „szentesített”  cselekedetét (de facto:  a Nagy-Románia  nevű, fiktív  és  – abban a formájában –  törvénytelen államalakulat létrehozását) ünnepelte, pontosabban: erre volt "hivatott" emlékeztetni "ország-világ (román) népességét", már itt is volt  – január 24-én – a Cuza fejedelem (1820-1873) által létrehozott Egyesült Román Fejedelemség megalakulásának évfordulója, mely államalakulat élén  – uralkodóként – 1859-től 1866-ig állt...!

    Nem is lenne ebben semmi  „érdekes”  a magyar emberek számára: nemzeti ünnepek ugyanis voltak, vannak, és lesznek is – ki erről, ki meg arról emlékezik a saját nemzeti ünnepén.

   A dolog szomorú voltát – jelen esetben – nem  a postaládákba bedobált színes szórólapokon szereplő szöveg adja, mely szerint, a VIVO! PLÁZÁBAN „FOLK- (azaz: népzenei) KONCERTRE KERÜL SOR, JANUÁR 24-ÉN, A „KIS EGYESÜLÉS” ÉVFORDULÓJÁNAK TISZTELETÉRE!”, hanem az, hogy olyanok is "ünnepeltek", akiknek - elvileg - semmi közük nem lett volna ehhez a nemzeti ünnephez! Hangsúlyozom: elvileg! Merthogy: gyakorlatilag, ők már elvesztek a magyarság számára...! „ÉLVEZD A SZUPER ELŐADÁST!” – áll a szórólapon, nagy, piros betűkkel, melynek további szövege a következő: „A Román Fejedelemségek Egyesülésének napja alkalmából, ünnepelj büszkeséggel és vidámsággal! Fedezd fel  újra a román folk-ot, a Láng Irodalmi Kör (Cenaclul ”FLACĂRA”) híres művészeinek társaságában! (Ezt a kört egyébként  Adrian Păunescu (1943-2010)”Pruton túli” ( akkor (még) Nagy-Románia, ma Moldova Köztársaság) születésű, bevallottan baloldali beállítottságú költő, lapigazgató, esszéíró, stb..., Nicolae Ceaușescu (1918-1989) román kommunista diktátor „udvari költője” alapította, irodalmi köntösbe bújtatva a féktelen  sovinizmust, és 1973-tól 1985-ig működött, majd  – 2010 nyarán – az egykori alapító kezdeményezésére, újjáalakult...)

   Élj át egyedi érzelmeket Emeric Imre (eredetileg: Imre Imre), Magda Pușcaș (eredetileg: Puskás Magda), Arpad Domokoș (eredetileg: Domokos Árpád), Majos Gozo (sic!) (eredetileg: Majos Győző),Cristian Buică, Maria Gheorghiu, Gogu Vanghele, valamint a Folk Clasic és az Orizont 77 (Látóhatár 77) együttesek produkcióit nézve/hallgatva!”

   Nos, azt hiszem, a tények magukért beszélnek! Persze, önkéntelenül is felvetődik  a nemzeti érzelmű magyar emberben a fájdalmas kérdés: Mit keresnek ezek a magyarok egy ilyen jellegű irodalmi körben, egy ilyen  rendezvényen, mely – bárhonnan is nézzük a dolgot – csupán a román emberek számára jelent(het) valamit – ugyanúgy, mint December 1-je! Ezért lett az ő nemzeti ünnepük! Nekünk, magyaroknak, NINCS ÜNNEPELNIVALÓNK EZEN A KÉT NAPON! Illetve: nem lenne...!  De van a politikusok között is olyan „gyászmagyar”, mint a - nemrég - az „örök vadászmezőkre” költözött Hajdu Győző  (Victor Haidu) (1929-2018) író, szerkesztő, aki –  a kommunista időkben elvtársként, a „gengszterváltást” követően pedig - újult erővel, és jobb ügyhöz méltó buzgalommal - már "makulátlan múltú demokrata"-ként és "román hazafi"-ként szídta az erdélyi magyarságot a román nyelvű sajtóban! (Mai viszonylatban, Parászka Boróka újságíró. publicista és kritikus neve és személye említhető hasonló szövegösszefüggésben!) A már említett román „lángelméhez” hasonlóan, Hajdu is a Ceaușescu-rendszer szolgalelkű aparatcsikja, és a hírhedt román kommunista titkosszolgálat, a Securitate besúgója volt, rendszeresen besúgva egykori munkatársait.

    A „hazafias” előadás tartalmára nem voltam kíváncsi, és meg vagyok győződve afelől, hogy semmilyen lényeges dologról nem maradtam le emiatt...!

     (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a bányai  plázába is megérkeztek az „országos turné” keretében körbehordozott, és valamennyi VIVO! Plázában bemutatott „vándorpanoptikum” embernagyságú viaszbábui, melyek között a  baloldal olyan „kiváló” politikusainak viaszbábuját tekintheti meg a közönség, mint Ceaușescu, Sztálin, Castro, vagy éppen Che Guevara...!  Kérdés: amennyiben a vörös csillag, a sarló-kalapács szimbóluma, és más kommunista,  szimbólumok, valamint a legtöbb „szélsőjobbos”  jelvény, rajz, stb.  tiltott önkényuralmi jelképek lettek,  és használatuk büntetendő (és büntethető!), az egykori  véreskezű kommunista diktátorok személyi kultuszának propagálása MIÉRT NEM AZ?) 

                                                                                                                                             (-a -e -n)

 (Fotó: istoria.md)

Vasút, romák, „mánélé”* és a magyar népzene…

Jegyzet

                                    Vasút, romák, „mánélé”* és a magyar népzene…

   Az utóbbi időben meglehetősen ritkán utazom vasúton, dacára a Román Államvasútak (C.F.R.) által  − újabban – (fel)kínált, előnyösebbnél előnyösebb utazási lehetőségeknek, de az utazás műszaki színvonala – ahogyan mondani szokás – „a (bánya)béka alfele alatt van”: a szerelvények kisiklanak, a mozdonyok és a vasúti kocsik többet vannak a szervízben, mint forgalomban, emiatt a szerelvények – újabban – már nem ritkán két-, vagy csupán egyetlen kocsival közlekednek... Van, hogy útközben robban le a mozdony, s olyankor igen nagy késéssel fut be a vonat a célállomásra! Olyan eset is volt már, a napokban,  amikor a vasúttársaság 130 jegyet értékesített az egyik, Nagybánya – Zsibó viszonylaton közlekedő járatra, miközben, a szerelvényt egyetlen (!), nyolcvan férőhelyes kocsival akarták útjára indítani, arra hivatkozva, hogy a többi kocsi  javítás alatt áll... Néhány bátor utas viszont a mozdony elé állt, így a vonat nem futhatott ki a nagybányai pályaudvarról...! Viszont – honnan, honnan nem? – került még egy üzemképes kocsi, melyet szintén a szerelvényhez kapcsoltak, s így már jutott hely minden utas számára, nem kellett „szardíniás dobozban” utazniuk úticéljuk felé..., a pénzükért, mely összegeket becsületesen kiperkálták a vasúti jegypénztárnál...!

    Áldatlan szállítási körülmények ide vagy oda, a  minap  mégis utaznom kellett: a szomszédos Szatmárnémetiben akadt dolgom, s – a déli vonatot választva – jegyet váltottam a nagybányai vasúti pályaudvar jegypénztáránál. Jegyemmel a kezemben, fel is szálltam a Németországban leselejtezett InterCity szerelvényre, abban reménykedve, hogy szerencsésen, és nyugodt, civilizált körülmények között utaz(hat)om majd végig a 60 kilométer hosszú távot… Sajnos, nem így történt, mivel már a felszálláskor „megcsapott”… na, nem a mozdony füstje, hanem a balkáni-román-cigány  gyökerű, nyekergő „oláhos kesergő” dobhártyapróbáló hangja, mely a mozdonyvezető fülkéjéből terjedt szét az utastérben, a hangosbemondó-rendszeren keresztül…

   Ereimben megfagyott a vér, arcom elsápadt,  kivert a hideg veríték, vérnyomásom emelkedni kezdett… Borzongva gondoltam arra, milyen utam is lesz, ha ez az „áldás” egész idő alatt így fog szólni?!

   Végignéztem az utasokon: senkinek nem rebbent a szeme sem a szörnyű „muzsikától”, ami annak tudható be, hogy nagyobb részük az  „őshonos ejtőernyősök” rendjébe tartozott… Többségüknek −  köztudottan – tetszik ez a zenének kikiáltott akármi… „Buszon, taxiban, és  − immár – a vonatokon is ezt lehet hallani???!!” – méltatlankodtam magamban. Közben – oldalra pillantva – két, nem éppen tiszta roma csávót vettem észre. Egyikük erősen köhögött, tüsszögött... Mondanom sem kell, a zsebkendő használatát mellőző, illetve  a „kezet a szánk és az orrunk elé tenni” (illem)szabályt,  nyilván, hírből sem ismerő roma csávó, aki – társához hasonlóan  – legkevesebb két hónapja fürödhetett utoljára – csak úgy szórta a levegőbe a bacillusokat… A testszagról, már szót sem ejtek…

   Közben, a vonat elindult. Jött a kalauz, kérte a jegyeket… A romáktól is… Legnagyobb meglepetésemre, mindketten érvényes menetjeggyel rendelkeztek!  A kétes kinézetű romák túlzott közelsége, és a „mánélé” irtózatos hangereje elől menekülve, elindultam, hogy egy zárt kupéra cseréljem az egybenfülkét… Mikor a jegyvizsgáló hozzám ért, megkérdeztem tőle: - Ugyanbiza,  nem lehetne ezt a zenét kikapcsolni, vagy legalább lehalkítani?

   - Miért? – kérdezte csodálkozva. – Hogyhogy miért, uram?! – kérdeztem vissza méltatlankodva. – Azért, mert zavar ez a ricsaj, és nem vagyok hajlandó egész úton ezt hallgatni, mert már  megy szét  a fejem tőle…! – Itt van ez a gomb – mutatott a vészfék fogantyúja melletti hangerő-szabályozóra. – Ha zavarja a zene, innen kell lejjebb halkítani, de teljesen elnémítani nem lehet – tette hozzá, kaján vigyorral a képén.

   Bezártam a kupé ajtaját, ám hiába, mert a borzalmas nyekergés hangjai továbbra is  terjedtek, akár a ragályos betegség, beszűrődve mindenhová... (Azt már csak mellékesen jegyezném meg, hogy az útvonal állomásainak nevei el sem hangoztak a hangosbemondóban, a „Figyelem, az ajtók záródnak!” kötelező figyelmeztetés pedig – rendszerint – már csak az ajtók becsukódásának pillanatában, illetve azt követően  hangzott el… Arról már nem is szólva, hogy az utasok az utazás során (is) folyamatosan balesetveszélynek voltak kitéve, mivel a vonat személyzetének figyelmét – látható módon – a „mánélé” élvezete kötötte le…)

   Ahogy ott ültem a kupé magányában, az egyik zeneszámnál  hirtelen felkaptam a fejem: az egyik nyivákolós nótát a „Ha te tudnád, amit én…” című, leginkább Herczku Ágnes és Nikola Parov előadásában ismert magyar népdal dallamára  építették fel! Ez a tény a − rosszul sikerült – koppintás ellenére, egészen jól kivehető volt… Elszörnyedtem: az „Oz o s(z)ep” című „sláger” után, ez a második megcsúfolt magyar népdal, amelynek „feldolgozását” hallhattam… „No, lám, itt tartunk! Már a „mánélé-ipar” is a magyar népzenéből ihletődik!” – nyugtáztam gondolatban, keserű szájízzel.

    Elhagytuk a batizi állomást, szedelőzködni kezdtem, a leszálláshoz készülődve, miközben megállapítottam magamban: „Istenem, mit ki nem bír az emberfia, ha rá van kényszerülve, hogy kibírja…!”

    Végre-valahára,  a  végállomásra, Szatmárnémetibe értünk… A vonat kevéssel az állomás épülete előtt állt meg, s a szerelvényről leszállva, zsongó-zsibongó aggyal, megállítottam a kalauzt, aki   éppen a(z) – egyébként magyar nemzetiségű – masinisztával diskurált.

    - Elnézést, uram, hogy megszólítom, volna egy javaslatom! – Tessék, hallgatom! – mondta kényszeredett készségességgel, ugyanis már jól tudta, mivel lesz kapcsolatos az inkriminált javaslat. – Jó lenne, ha a C.F.R. által működtetett szerelvényeken nem kínoznák az ártatlan utasokat ilyen szörnyű zenével, mint amilyen most szólt, egész úton idefelé... – Ha a vonat személyzetének tetszik ez a zene, az az ő dolguk, de  mindnyájunk ízlése különbözik, tisztességtelen dolog mindenkire rákényszeríteni  egy olyan dolgot, amely csak egyesek ízlésének felel meg, másokat viszont zavar… Ha már utazniuk kell, a pénzükért joguk lenne civilizált, zajtalan körülmények között vonatozniuk! Nem gondolja?

   - Nézze, a zenét azért kapcsoltuk be, hogy kellemesebbé tegyük az utazást az emberek számára – mondta nyegle hangon a kalauz, miközben a szatmári pályaudvar patinás épületéhez értünk. – Nem tehetünk mindenkinek rockzenét… − fűzte hozzá, még gúnyosabban. – Nos,  ami engem illet, „mánélé” nélkül azért kellemesebb lett volna! – vetettem oda ironikus hangnemben, majd siettem a dolgom intézni…

    A hazafelé vezető úton ugyancsak IC-vonattal utaztam, immár − pestiesen szólva − nyugisabb körülmények között, vagyis: „zajártalom” nélkül… Igaz, a zsúfolt szerelvényen minden ülőhely elkelt, ezért csak feleúton sikerült – végre − helyet foglalnom, de százszor inkább a talponállás, mint (még)egyszer a „mánélé”…! (eszelzé)

(Fotó: nagybanya.ro)                                                                                                                               

*) „A manele (román [mánélé], egyes számban: manea) népzenei alapú populáris zenei műfaj a Balkánon, különösen Romániában népszerű. Vannak benne elemek olyan zenei stílusokból, mint a rock, a pop, a rap, a diszkó, a jazz, a filmzene, az 1980-as – 1990-es évek könnyűzenéje stb., de még ismert zenei darabok részleteit is beleveszik.

Románián kívül jelen van BulgáriábanSzerbiábanAlbániában és Törökország egyes részein is. A műfajt főleg cigányokművelik. Fő témái a szerelem, a szerelmi csalódás, a pénz.” (Forrás: Wikipédia)

 

(Farkas)kutyasorsok...

Jegyzet

                                    (Farkas)kutyasorsok…

    Farkas (németjuhász) kutya. A Wikipédia  vonatkozó szócikke szerint: ”A német juhászkutya Németországból származó, nagytestű kutyafajta. Okos, kedves, játékos kutya, és mindemellett hűséges társ. Gyakran alkalmazzák nyomozó-, mentő és vakvezető kutyaként, de ideális háziállat lehet egy családnak is, mert remekül megérteti magát a gyerekekkel.”

    Ismerőseim közül sokan tudják rólam: bár saját kutyám nincs, mágnesként vonzom magamhoz a kedves négylábúakat, és – mi tagadás – kedvelem is őket, tudva, hogy: „Az ember legjobb barátja: a kutya.”

   Csakhogy, az ember – mint annyi minden mást −, legjobb barátját, a kutyát sem becsüli, tehát meg sem érdemli a hű társat…

    Nagyon sok hír érkezett arról, hogy városok utcáin gazdátlanul maradt, kóbor ebek marnak meg békés járókelőket, és − sajnos − olyan eset is történt már, hogy a kutya kisgyermeket harapott, vagy éppen ölt meg. Nem vitás, ezek borzasztó tények! Ám a kutyát a gazdátlanság, az elhagyatottság teszi agresszívvé… Mind többször halljuk a televízióban/rádióban, olvassuk a lapok hasábjain, hogy „Kutyusoknak, szerető gazdit keresünk. ” Olyankor, egy pillanatra minden ember azt gondolja magáról, hogy szerető gazdi válhatna belőle, és örökbe fogadja a házi kedvencet, aztán – hosszabb-rövidebb idő elteltével −, mégis magára hagyja, ezzel megpecsételve sorsát! Vagy pedig − bestiális kegyetlenséggel − egyszerűen meggyilkolja „kedvencét”. (Bizonyító erővel bír az a nemrég nyilvánosságra hozott, megrázó eset is, amikor néhány agyonvert és felgyújtott németjuhász kutyakölyköt, találtak – egy mezőn! De találtak már agyonvert boxert, és magára hagyott tacskót is… És akkor még nem is szóltunk a kutyamenhelyeket megtöltő, gazdáik által sohasem keresett, elkallódott kutyákról, melyek nem ritkán − fajtájuktól és egészségi állapotuktól függetlenül − elaltatásra jutnak − hacsak  közben valamilyen csoda nem történik, és új, szerető(bb) gazdikhoz nem kerülnek!)

     A híradós képek − mi tagadás − sokkolóak voltak, mint ahogyan mindig azok szoktak lenni, ha ilyesmiről van szó! A jelenlegi törvénykezés értelmében viszont, a hasonló tettek „csak” állatkínzásnak minősülnek, ami − legfeljebb – pénzbírsággal büntethető… Ezért is szorgalmazzák lelkes állatvédők egy olyan törvény meghozatalát, mely az állat gyilkosságokat is  elzárással büntetné!         

     Egyes gazdik kegyetlen nemtörődömségének szomorú példája az a két – kóbor mivoltában is gyönyörű – németjuhász kutya, melyeket a minap láttam nagybányai tömbházunk közelében található szemetes konténerek között, a mindennapi túléléshez szükséges, mimimális élelmiszeradag után kutatni. Egyiküket, a jobb állapotban lévőt, már máskor is láttam. Valószínűleg baleset érhette, és az eltörött mellső végtag magától forrt össze – rosszul… Emiatt, a − szemmel láthatóan − görbe láb már nem alkalmas a normális helyváltoztatásra. A sánta kutya érkezett előbb. Kutatni kezdett. Eredmény: semmi!  Ekkor ért oda egészséges fajta társa. Egy ideig szemlélték egymást, majd az ép lábú eb – mivel ő sem talált semmi eledelt − futva továbbállt…

    A rossz lábú eb tovább keresgélt, s a keresés – végül − eredménnyel járt: néhány méterre a szemetes kukáktól, jókora csontot talált. Megvan a napi ebéd, sőt, még a vacsora is… Szájába vette a zsákmányt, majd sántikálva eloldalgott, nyugodt helyet keresve a falatozáshoz…  Lám, gondoltam magamban, a természet – ezúttal −  a gyengébbet segítette…

    Remélem, övé is maradt a finom kutyacsemege… Mint ahogyan azt is, hogy valaki ismét befogadja, és gondoskodik róla, akárcsak egészséges, még szaladni tudó társáról! Azt hiszem, megérdemelnék, hiszen: „ A kutya az egyetlen teremtmény a világon, mely jobban szeret téged, mint saját magát!” – mondta Josh Billings  (eredeti nevén: Henry Wheeler Shaw)  (1818-1885), amerikai humorista, író, újságíró. Kétségtelenül, igaza volt…

                                                                                                                           Szika  Levente Zoltán

   (Fotó: Facebook)                                                                                                    

Utolsó a magyar, avagy: ide jutottunk...(?!)

                                   Utolsó a magyar, avagy: ide jutottunk... (?!)

   Nagybányai születésű magyar polgárként, szomorúan  kell megállapítanom, hogy városunk újabbkori történelmének folyamán, eléggé fonákul (és akkor még elég szalonképesen fogalmaztam!) alakultak/alakulnak Szent István királyunk városának, a magyar képzőművészet egyik hajdani fellegvárának magyar vonatkozású ügyei: az elrománosítás (mely folyamat ma már − úgymond − “önkéntes” elrománosodássá “szelídült”, és senki által nem kényszerítve, de egyesek által igenis bátorítva "dübörög” − a városban és környékén egyaránt!), valamint  intézményeink működési nehézségei mellett, meg kell említenem a magyar közösség életterének módszeres beszűkítését, magyar vonatkozású épületek ledózerolását (Ferenczy-Mikola ház), vagy azok  kisajátítását, és magyar jellegüktől való megfosztását, rontását-bontását – "korszerűsítés" ürügyén (Művésztelep), vagy az olyan épületeink szomorú sorsát, melynek leépülési folyamatában a „vasfogú” Idő tette meg a maga hatását: az egykori Polgári Leányiskola műemlék jellegű épületét hagyták tönkremenni, és – részben – összeomlani, most pedig „elfüggönyözve” vár sorsára... Persze, ez is magyar vonatkozású épület! Vajon, hány városképi jelentőségű ingatlanunk jut majd hasonló sorsra azok után, hogy a kommunista időkben a „műemlékvédelem” fogalmát kiiktatta a használatból az akkori, sztálinista román hatalom?)  S említhetjük még a város XIV. századi, nyolcszögletű pecsétnyomójának módszeres eltulajdonítását. Az 1362-ben készített  ezüst pecsétnyomót még 2011 júliusában lopták el − mindmáig ismeretlen tettesek − a Máramaros Megyei Történelmi- és Archeológiai Múzeum bekamerázatlan (!)  épületéből, s − jóllehet,  a XVI. században egyszer már nyoma veszett −, végül, 1904-ben, mégis előkerült... A 2004 óta kiállított magyar történelmi ereklye eltűnése kísértetiesen hasonlít ahhoz a lopáshoz, amely még a múlt század kilencvenes éveinek legelején, Misztótfaluban történt, amikoris a helyi  Református Gyülekezet 1500-as évekből származó, úrvacsoraosztáskor használt, értékes kegytárgyainak veszett nyoma... Persze, nem éppen  a véletlen folytán, hiszen a műkincsrablók (akik nagyonis jól tudták, hogy mit is “kell” elvinniük Isten Házából, ezért nem kizárt, hogy “megrendelést” teljesítettek!) eltűntek, és  azóta sem kerültek rendőrkézre!  A város régi főterén álló, műemlékké nyilvánított épületek − hosszú elhanyagoltság utáni − első restaurálásakor  (még az előző,   azóta már a börtönt is megjárt polgármester idején) csupán kétnyelvű (román és angol ( ! ) ) magyarázó táblácskákkal látták el az épületeket... 

    Akkoriban még sehol sem volt az európai uniós tagság, azóta viszont, már az is "megvan"...! Ebből kifolyólag, a naív ember azt hihetné: ahogyan telik az idő, a körülmények változnak − legalább valamelyest... Azonban, bár így van,  mégsincs  teljes mértékben így, hiszen a nemrég "modernizált" Vár téren (a Cinteremben) föltárt középkori templomromokhoz (Szent Katalin és Szent Márton templomok maradványaihoz)  köthető magyarázó szövegek sorrendje − számomra − nem éppen a leglogikusabb. Mert, hogy a román nyelvű magyarázat az első, azt még − "nyögvenyelősen" − csak-csak megértem... De hogyan jutottunk odáig, hogy már a - feltehetően  külföldi turisták tájékoztatása végett elhelyezett − angol és német nyelvű  magyarázó feliratok is "megelőzik" a magyar nyelvű tájékoztató szövegeket?! (Már, ahol egyáltalán vannak ilyenek, merthogy: az egykori Szent Katalin- , illetve  Szent István-templomról, valamint annak megmaradt tornyáról – városunk egyik fő jelképéről! – nemhogy magyarul, de idegen nyelveken sem olvasható semmiféle ismertető szöveg...! Ugyanez a helyzet a város területén létesített, a nyári évszakokban üzemeltetett ivóvíz-vételező berendezések esetében is, melyeknek tetején szintén utolsó a magyar nyelvű "Ivóvíz"-felirat, megelőzve a német, az angol, valamint a román nyelvű, hasonló feliratokat! Csak román nyelven! Nesze neked, “multikulti” Európa(i) Uni(j)ó!)  Nos, ez már kicsit sok(k)...! Hiszen, ha "megfogyva bár", de azért a magyar mégiscsak őshonos nemzet(iség) városunkban! Nemde? Avagy: nekünk már  annak is örülnünk kell(ene) , hogy most már − végre-valahára − “méltatnak” minket arra, hogy  (itt-ott) kiírják magyarul (is) a magyar vonatkozású romokhoz tartozó magyarázó feliratokat? Hát, velünk már tényleg mindent meg lehet tenni, ami a megalázás fogalomkörébe tartozik?!

    Bevallom őszintén, már arra is gondoltam, hogy az illetékesek talán nem is ránk, itt élő magyarokra, hanem a maradék Magyarország területéről érkező „magyar turisták”-ra gondoltak a tájékoztató feliratok megjelenítésével! Amennyiben pedig ez  így van, valószínűleg úgy spekulálhattak, hogy nekik úgyis „mindegy” a sorrend! Fő, hogy ki legyen írva a tájékoztató szöveg! A „gesztus” a lényeg, hogy tudják, mit is csodálnak az „ősi román” városban…!

(Igaz, mint már említettem, a korábbi években teljes mértékben hiányzott a magyar felirat a műemlékekről... A hírhedt “Aranykorszakban” pedig még a műemlékvédelem fogalmát sem ismerték a hatóságok, mert egyszerűen nem akartak tudomást venni arról, hogy a város  történelmi magvát képező régi főtéren  tőlük idegen, magyar múltú házak sorakoznak…! Azonban – sajnos – most is akadnak még olyan régi házak, mint a már említett Ferenczy-Mikola ház, amelyeknek műemlékvédelmi nyilvántartásba vételére – hogyan, hogyan nem? −, de mégis kevésnek bizonyult a „módszerváltás” óta eltelt több  mint negyed évszázad! Ez pedig − ugyebár − már nemcsak a „többségi” városvezetők bűne, hanem azok vétke is, akiktől − régebben − még többet remélt a bányavidéki magyarság!)

    S - bár  "tulipános" érdekvédelmi szövetség  elérte ugyan, hogy a város összes be- és kijáratához kikerüljenek - végre – valahára - a "Baia Mare-Nagybánya-Neustadt" háromnyelvű helységnévtáblák (miután - ugye - németek - úgyszólván -  már nem maradtak a máramarosi megyeszékhely területén!), ám a hivatalokban (még mindig!) nem, a megyei kórházban is csupán hellyel-közzel lehet magyar nyelven érvényesülni, amennyiben az egészségügyi személyzethez tartozó személy magyar anyanyelvű, vagy beszéli/érti a magyar nyelvet! És kétnyelvű utcanévtábláink sincsenek (még) a városban (az utcák régi elnevezéseivel!),  hiába ígérgetik már több éve ezt (is) azok, akiket a választópolgárok azért küldtek a politikába, hogy tegyenek is valamit a magyarokért!

    Igaz, a tömbmagyar területeken sincs minden rendben az anyanyelvhasználati jog hivatalokban, egészségügyi intézményekben, boltokban való érvényesítése/érvényesülése, valamint az utca- és helysénévtáblák kétnyelvűsítése kapcsán, és  több más településen is volt már  ebből eredő vita, de ez minket, nagybányai magyarokat aligha vígasztal! Mint ahogyan az sem, hogy más elszakított nemzetrészek (és területek) magyarjai is hiányt szenvednek ezen a téren...!

      Az egyedüli megoldást Erdély teljeskörű AUTONÓMIÁJA jelentené – és nemcsak a magyarság számára...!

                                                                                                                          Szika Levente Zoltán

 

                                                                                           

 

 (Fotó: magyarellenesseg.com)

Különleges képzőművészeti kiállításmegnyitó és stand-up comedy a Teleki Magyar Házban

  Különleges képzőművészeti kiállításmegnyitó és stand-up comedy  a Teleki Magyar Házban

                            Kavicsképek és humor – „kéz a kézben”!

                  Fergeteges sikert aratott Nagybányán a debreceni művészpáros

    Nem mindennapi esemény helyszíne volt 2019. január 17-én a nagybányai Teleki Magyar Ház Thorma János-terme, ahol Papp Tímea kavicsképkészítő művész, valamint a magyar stand-up comedy egyik ismert „nagyágyúja”, a rekeszizmokat csattanós poénjai által „edzésben tartó” humorista, Tóth Imre (vagy, ahogyan minden magyar ismeri: BRUTI) művészetét élvezhette a nagybányai közönség, mely ezúttal is zsúfolásig megtöltötte a kulturális központ legnagyobb helyiségét.

   A délután kezdődő két előadás  kiváló ötletének megvalósulásában a szerencse és a különös véletlen egyszerre játszott külön-külön is igen jelentős szerepet, ugyanis, amint azt – házigazdai minőségében – Dávid Lajos, a Teleki Magyar Ház  vezetője a vendégeket köszöntő és  méltató beszédében elárulta, a kulturális intézmény elsőként egy  pécsi kavicsképkészítővel vette fel a kapcsolatot, hogy Nagybányára hívják meg  őt  és műveit – egy kiállítás erejéig; ám az alkotó – a Pécs és Nagybánya közötti nem éppen csekély távolságra hivatkozva – nem tudta vállalni az utazást, a debreceni Papp Tímeát ajánlva maga helyett, akit – végül – sikerült is meghívni városunkba.

   BRUTI elárulta, hogy Papp Tímeával, akit ő maga  mutatott be a közönségnek, a magánéletben egy párt alkotnak. Mint megtudhattuk róla, nem szeret nagy nyilvánosság előtt, mikrofonba beszélni. Bruti elmondta, hogy több, mint tíz éve házasok, és beszélt arról is, hogyan szeretett bele Tímea a különleges alakú kavicsok gyűjtögetésébe – mely folyamatban immár a család valamennyi tagja segítséget nyújt neki –, és az sem maradt titok, hogyan „fejlődik” tovább a gyűjtőszenvedély művészetté, és hogyan születnek meg belőlük a kőképek, melyeknek egyedisége abban rejlik, hogy Tímea a kavicsokból – melyek nincsnek színezve – más kavicskép készítő művészektől eltérően – nem mozaikszerűen alakítja ki a kőképet, hanem mindig az éppen odaillő formájú kavicso(ka)t keresi meg, és ilyenformán alakul aztán ki maga a műalkotás, azaz: a  kavics- és kőkép!

    Persze, mindezt –  a kitartó és szorgos gyűjtőmunkán kívül – aprólékos, minden parányi részletre odafigyelő, és azt hitelesen meg is jelenítő művészi alkotómunka előzi meg, melyet Tímea gondosan, nagy türelemmel, szakértelemmel, és bravúros kézügyességgel végez –, és mely a Nagybányán kiállított, negyven kavics-és kőképet felvonultató kiállítási anyag valamennyi darabjáról visszaköszön, s a mindennapi életünkből merített témákat megjelenítő képek valósággal elvarázsolják a szemlélődő művészetkedvelőket –  a műértőktől a laikusokig...

    Ezt követően, a közönség megcsodálhatta a megnyitottnak tekintett kavics- és kőkép-kiállítást, mely  sokatmondó címet visel („A kő lelke”), hűen tükrözve az alkotó művészet iránti elhivatottságát, és azt a szeretetet és szenvendéyt, mellyel ezeket a csodálatos képeket „előhívja” – a szépre érzékeny emberi szemek és lelkek gyönyörködtetésének jól átgondolt célzatával...

    Az ötletesség és művészi érzék minden egyes munkán élethűen jelenik meg, a művek tematikája pedig igen változatos: a mesevilágból merítő képek mellett („A kis gyufaárus lány”, „Mesebolt”, „Balu kapitány”, „Békakirály”, „Holle anyó”, „Jancsi és Juliska”, „Mary Poppins” (két, hasonló című és témájú alkotás is látható a nagybányai kiállításon, az egyik különlegessége, valamint a többitől való eltérő mivolta éppen a felhasznált anyagokban –kagylóhéj és uszadékfa – rejlik), a kiállítás gerincét alkotják –, de vannak az anyaság („Első lépések”, „Te vagy a mindenem!”, „Fűzfa árnyékában”, „Anyához bújva”, „1800-as évek” (mely a 200 évvel ezelőtti kort is megidézi), a család („Családi séta”, „Három generáció”), és  vannak az ember és kutya  barátságát („Egy barátság kezdete”, „Gazdira várva”), a női szépséget („Vörösruhás nő”, „Balerina”, „Kánkán”, az utazást („Búcsúzás”, „Terminál”, „Afrika”), az irodalom világát („Szabó Magda emlékére”), a nagymama örökérvényű és kedves motívumát („Nagymama”, „Karácsony nagymamánál”), az emberi szenvedélyeket („Első szerelem”, „Ivócimborák”, „Kocsmában”), az őszi időjárást („Október vége”, „Szelek szárnyán”), az előadóművészetet („Bruti fellép”), valamint az elmúlást és emlékezést („Fentről vigyázol rám”) megjelenítő alkotások is...

   A kiállítást február 13-ig látogathatják az érdeklődők, hétfőtől szombatig, 16 és 20 óra között!

                                                                    ***

   A kiállítás megtekintését műfajváltás követte, ugyanis  Tóth Imre (BRUTI)  műsorának („Több nap, mint stand-up!”) történetein derülhetett a nagyérdemű közönség, mely során a „Néni a buszon, banyatankkal”, a „Csővel a buszon”, valamint a „Disznóvágás” című, ismert és igen közkedvelt műsorszámai arattak – immár városunkban is! – fergeteges sikert, melyeket a közkedvelt humorista – gitárkísérettel előadott zeneszámai –  a „Tóth Imre-dal”,  a Bye Alex-dalt újragondoló „Az én hentesem”,valamint a Quimby „Most múlik pontosan...” című slágerének a humor eszközeivel „értelmezett” változatának előadása tette színesebbekké, és még humorosabbakká...! (Szika Levente Zoltán)

(Fotó: Pongrácz Panni)

Újra Nagybányára érkezett a Betlehemi Békeláng

 Újra Nagybányára érkezett a Betlehemi Békeláng...,

... melyet november 28-án gyújtott meg Niklas Lehner, az idei lánggyermek, a betlehemi Születés Templomának öröklángjáról, hogy a Szent Fény aztán - hosszú utat bejárva -  közvetítők útján,  eljuthasson azon keresztény családokhoz, amelyeknek tagjai a Gergely-naptár szerint ünneplik a Karácsonyt.

    Karácsony estéjén, a  templomok bejáratainál mindenki elviheti otthonába, amennyiben visz magával gyertyát, mécsest vagy lámpást. A szeretet messziről érkezett,  egyetemes szimbóluma a nagybányai 015-ös számú, gróf Teleki Sándor Cserkészcsapat tagjainak révén juthat el a nagybányai magyar otthonokba, hogy békét és szeretetet, a Megváltó Krisztus megszületésének örömhírét vigye az emberek közé...!  (-a -e -n)

(Fotó: szmcs.sk)

Tövis a köröm alatt

Tövis a köröm alatt

                Amikor az emberi felületesség és az arcátlan gyávaság szintet lépnek...

     Régóta igaz a jól ismert mondás „időszerűsített” változata, mely szerint: „Jó tettért, jót sohase várj!” Ám, amit Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű (talán, éppen ez lehet a baj forrása!) hetilapjának szerkesztőségében művelnek, nos, az már a médiaetika (létezik-e ma még ilyesmi egyáltalán?), valamint a sajtójog  ellen egyaránt vét(ett)...!

És ami a legfelháborítóbb, hogy ez már nem az első eset: korábban is volt már olyan eset, amikor nevezett sajtóműhelyben etikátlan módon eszközöltek szerkesztést az általam beküldött anyagon, a jó információt rosszra "cserélve fel", miközben a saját maguk által elkövetett "bakikra" - többnyire - ügyet sem vetnek, sőt, az egyes "külsős" szerzők anyagaiban sem nagyan javítják a sajtóhibákat - még az írás címében sem! -, nehogy az illető megorroljon rájuk, és megszakítsa együttműködését a lappal...! 

    Ami a személyem érintő első ilyen jellegű eseményt illeti: amikor szóvá mertem tenni a változtatás etikátlan voltát, egyet nem értésemnek adva hangot, és a lap impresszumában leírtakra ( "(...) Az aláírt cikkek mondanivalója nem feltétlenül egyezik a szerkesztőség véleményével, és a szerző viseli értük a felelősséget. A szerkesztőség fenntartja az írások szellemét és tartalmát nem érintő rövidítések jogát."), valamint arra, hogy a "rövidítés" NEM JELENT "változtatás"-t, a szerkesztő kolléga - nemes egyszerűséggel - a képembe vágta: "Ameddig én vagyok a szerkesztő, MINDIG BELE FOGOK MAJD „JAVÍTANI” AZ ANYAGODBA!" Értsd: akár indokolt a lépés, akár nem az...! Az elnézés kérése – persze – elmaradt...! Akkor is, és most is!

     A  klikk olyan erős, hogy hiába is reklamáltam a szakmai egyesület (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete -  MÚRE) elnökasszonyánál, a hölgy NEM NEKEM ADOTT IGAZAT az ügyben! (Nyilvánvaló, hiszen én - ugye - nem vagyok "fizető", vagy "támogató" tagja az egyesületnek, míg a BÚSZ-os kollégák mindannyian tagok!) 

     Nem mellesleg, az is visszatetsző volt, amint a lapot kiadó kft. főnökasszonya - az első eset alkalmával - munkatársainak "profizmusával" kérkedett, kihangsúlyozva, hogy "a fiúk hétről-hétre azon  dolgoznak", hogy nekem (is) legyen meg a heti olvasnivalóm... Értem én..., de azért, ez a színvonal még nagyon TÁVOL ÁLL ATTÓL, AMIT "PROFIZMUS"-NAK NEVEZÜNK...! 

     Történt ugyanis, hogy minekutána több olyan anyagom is átvették, melyeket a Magyar Jelenlét Honlapcsalád keretében működő nagybanya.eu-oldal kezelőjeként közöltem jelen internetes felületen, s  az írások szerzőjeként, ehhez minden további nélkül a beleegyezésem adtam (utólag, már belátom: NEM KELLETT VOLNA MEGTENNEM!) –, a december 14-i lapszám 6. oldalán,  a „Varga Csaba Nagybányán – A Sebes-Körös partjától a világ „nyolcezres” csúcsaiig” című írásommal „találkoztam”...! Mivel tudtam, hogy  a hetilap át szeretné venni, ezen meg sem lepődtem... A „hidegzuhany” akkor ért, midőn – a címet olvasva – egyetlen csúcsról olvastam, mert szerkesztői változtatást véltem rajta felfedezni, s ezért az írás címe már nem volt összhangban az utána következő „lead”-ben leírtakkal...!

    Az ügy legfőbb érintettjeként, no, és – természetesen – honlapcsaládunk jó hírét megóvandó – a következő, általam megfogalmazott – hibaigazítás közlésére kértem a nagybányai redakcióban tevékenykedő kollégákat – eredménytelenül:

Hibaigazítás  és pontosítás

        Alulírott, az olvasók hiteles tájékoztatása, valamint az esetleges félreértések elkerülése érdekében, szükségesnek tartom tisztázni a következőket:

        A Bányavidéki Új Szó hetilap 2018. december 14-i lapszámában,  (eszelzé) szignó  alatt közölt, „Varga Csaba hegymászó Nagybányán – A Sebes-Körös partjától a világ „nyolcezres” csúcsaiig” című tudósításomba – a szerkesztő kolléga túlzott „tettrekészsége” következtében – sajnálatos hiba került:  bár a cikkben ismertetett előadás  főként a Kancsendzönga (8586 m.) csúcsának meghódításáról szólt,  az anyag „lead”-jében – annak rendje és módja szerint – a nagyváradi építész-hegymászó által sikeresen meghódított többi  „nyolcezres” csúcs Gasherbrum II. (8035 m.), Broad Peak (8051 m.), valamint a Manaszlu (8163 m.) is szerepel, ám – ennek dacára a nagybanya.eu-ról átvett anyagom címében – a végig nem gondolt változtatás következtében csupán egy csúcsról történik említés...  Pedig, az előadó még a Manaszlu tavaly véghezvitt megmászásáról készült filmbe is betekintést engedett a közönség számára, mely tény már önmagában is indokolttá tette (volna) a többes szám használatát...!

       Pontosításként megjegyzendő, hogy a nagybanya.eu oldal, melyről a sajtóanyag származik, a KÁRPÁT-MEDENCE INTÉZET Nonprofit Kft. által működtetett Magyar Jelenlét Honlapcsalád keretében működik.

                                                                           Szika Levente Zoltán (Magyar Jelenlét Honlapcsalád)”

    Jelen hibaigazítás és pontosítás szövege helyett ugyanis, az újság szerkesztősége egy „nyúlfarknyi”, saját kútfőből eredő „magyarázattal” indokolta a „malőrt”  olvasóinak, a lap legutóbbi, december 21-én megjelent számában:

„Hibaigazítás

     A múlt heti lapszámunkban megjelent, Varga Csaba hegymászó előadásáról szóló cikk címe helyesen: Varga Csaba Nagybányán – a Sebes-Körös partjától a világ „nyolcezres” csúcsaiig. Az érintettek és az olvasók szíves elnézését kérjük. SZ.L. Z.”

    Nos, „No comment!” – mondaná egy angol. A szerkesztői felületesség (nem olvassák el figyelmesen az anyagokat – mindegy, hogy beküldött, vagy átvett írásokról van szó – amint maga a főszerkesztő fogalmazott, elsőre csak "behányja" (sic!) az írásokat a gépbe!), valamint az arcátlan gyávaság, (a felelősség másra – a szerzőre – történő hárítása azért a baklövésért, melyet a szerkesztők egyike követett el!) szintet léptek... 

    Nyilvánvalóan, amennyiben az általam megfogalmazott sorok jelentek volna meg a lap hasábjain, a szerkesztői felelősség vitathatatlan lett volna, mindenki számára...!

     A lap szerkesztői – óvva a mundér becsületét – jobbnak látták tehát elhallgatni, hogy egy máshonnan átvett anyagba voltak „szívesek” belenyúlni! S nem elég, hogy hibáztak, megpróbálták úgy föltűntetni a hibát, mintha az saját anyagba került volna be – „nyilvánvalóan” – az írás szerzőjének  hibájából, akit – úgymond – a lap belső munkatársaként állítottak be, odabiggyesztve a szignóját is a (kurtább) hibaigazítás végére – hadd vigye el a balhét! Helyettük!

       Amikor telefonáltam, hogy jelezzem a jó szöveg rosszra történő "kijavítása" miatti elégedetlenségem, a kolléga kajánul visszakérdezett: „Te sohasem hibázol?” (Nos, kedves D. L. – előfordul, hogy hibázom! De NEM A MÁS ROVÁSÁRA TESZEM, legföljebb a magaméra! Ugye, érezhető számodra is a két helyzet közötti óriási különbség...! ) Majd pedig azt kezdte hangoztatni, hogy ezek a dolgok már nem jelentenek gondot a mai újságírásban, tehát: nem is olyan lényegesek...! (?!)

      (Sajnos, ebben lehet valami: a minap, a közmédia egyik magazinműsorában, melynek témája a modern „kütyük” használatának elterjedése, valamint az ebben való jártasság és járatlanság volt, az egyik meghívott, egy sportriporter kolléga arról beszélt, hogy az újságíróknak olyan sok információt kell földolgozniuk, hogy most már nem is „divat” kitenni a vesszőket (mert az plusz két-három  műveletet jelent (!)), és a cikkek átnézésére, javítására sincs idő, legföljebb, amennyiben hírportálról van szó, a kávészünetben át lehet böngészni/javítani a cikkeket, de szigorúan a (mielőbbi) posztolást követően...! Az információ mennyisége, nem pedig a minősége vált fontosabbá...! Azt is megemlítette, hogy egyes lapoknál már olvasószerkesztőt sem alkalmaznak, ezért egyik-másik lap cikkei tele vannak helyesírási hibákka!...! )

    Bátorkodtam – még azon melegében – a következő sorok megfogalmazásával reagálni  erre a gyáva cselekedetre, s – mivel a Magyar Jelenlét Honlapcsalád, valamint a Kárpát-medence Intézet  Nonprofit Kft. érintettsége (is) vitathatatlan, és, mert – a történtek után – nem vagyok biztos abban, hogy a lap szerkesztői helyet adnak e soroknak az újság hasábjain, továbbá, hogy teljesebb legyen az olvasók előtt a történet, nyilvánosságra hozom e levél tartalmát is:

    „Alulírott, meglepetéssel vegyes bosszúsággal vettem tudomásul, hogy a Bányavidéki Új Szó – Máramaros megyei hetilap szerkesztősége által, a nagybanya.eu oldalról (mely a Kárpát-medence Intézet Kft. által működtetett Magyar Jelenlét Honlapcsalád keretében működik) átvett tudósításom címében önkényes szerkesztői változtatás történt!

     A lap 2018. december 14-i lapszámában közölt írásomat – hibásan – viszontlátva, annak szerzőjeként, hibaigazítás közzétételét kértem a lap szerkesztősége részéről, melyet magam fogalmaztam meg!

      Az újság szerkesztősége egy teljesen más szövegben kéri „az érintettek és az olvasók szíves elnézését” – Sz. L. Z. szignó alatt –, a december 21-i lapszámban, annak látszatát keltve, mintha magam is az említett lap szerkesztőségének tagjaként tevékenykednék, és azt sugallva az olvasóknak, mintha a hiba az írás szerzőjének lenne tulajdonítható! (Minden esetben annak kell(ene) elnézést kérnie, aki hibázott!)

     Nos, – büntetőjogi felelősségem tudatában – ezennel  kijelentem, hogy a lap szerkesztőségének soha nem voltam tagja, csupán alkalomszerűen közöltem egy-egy anyagot a sajtótermék hasábjain!   Az önkényes változtatásról pedig csupán akkor szereztem tudomást, amikor már semmit sem lehetett tenni a javítás érdekében...!

     Továbbá, kijelentem: a jövőben nem járulok hozzá ahhoz, hogy a lap szerkesztői a nagybanya.eu, vagy a felsobanya.hu oldalakról bármely anyagom átvegyék, és lapjuk hasábjain megjelentessék!

                                                                       Szika Levente Zoltán (Magyar Jelenlét Honlapcsalád)”

      A tények magukért beszélnek, és mindazért, amit itt most - a Magyar Jelenlét Honlapcsalád munkatársaként -  közreadok, bármikor vállalom a felelősséget! S, bár a probléma „orvoslást nyert” – a hiba kijavíttatott –, ám a „tövis” a köröm alatt marad(t), merthogy: ami történt, annak a korrektséghez, a gerincességhez, valamint a bátor felelősségvállaláshoz semmi köze sincs...!

                                                                                                                            Szika Levente Zoltán

 

 

  

 (Fotó: erdely.ma)

   

A Budapesti Operettszínház művészei (újra) Nagybányán

A Budapesti Operettszínház művészei (újra) Nagybányán

                     Adventi Operett Gálaest – neves művészekkel

          Sikeres előadás, remek produkciók, jókedv és...vastaps

      Élénk nézői érdeklődés mellett, december 17-én, délután került sor – immár sokadik alkalommal – a  Budapesti Operettszínház nagybányai vendégszereplésére, a nagybányai Városi Színház nagytermében. Az ezúttal ellátogató  három művész (Bódi Barbara, Oszvald Marika és Peller Károly) közül Bódi Barbara volt az, aki első alkalommal lépett fel városunkban...

   Elsőként, Peller Károly lépett színpadra, szívélyesen üdvözölve a közönséget, aki egy kis közös éneklésre kérte a jelenlévő színházrajongókat, az egykori Pest-Budára  „röpítve” a hallgatóságot (Lajtai Lajos (1899-1966) és Békeffi István (1901-1977) („7-re, ma várom a Nemzetinél...”, valamint a „Jöjjön ki Óbudára...” – „A három tavasz” című operettből, Lajtai Lajos (1899-1966), Békeffi István (1901-1977) és Szenes Iván (1924-2010) szerzeményeivel a Monarchia hangulatát idézve, majd Bódi Barbara végzett – mint fogalmazott – „játékos közvélemény-kutatást” a nézőtéren helyet foglaló férfiak körében („Maga nős ember, vagy boldog...?Eisemann Mihály (1898-1966) és Szilágyi László (1898-1942): „Tokaji aszú” című operettjéből), őt pedig ismét Peller Károly követte,  (a hajdani) szabad(os)ságért „esdekelve” („Asszonykám, adj egy kis kimenőt...!”- Zerkovitz Béla: (1881-1948): „A csókos asszony”), majd Oszvald Marika  Huszka Jenő (1875-1960)-Szilágyi László (1898-1942) „Mária főhadnagy” című művéből adta elő „Panni dalá”-t”), Bódi Barbara pedig a Lehár Ferenc (1870-1948): „A víg özvegy”című remekművéből a „Vilja-dal”-t, míg Peller Károly  Kálmán Imre (1882-1953)-Lajtai Lajos (1899-1966) : „Csárdáskirálynő” című, nagysikerű operettjéből (magyar szöveg: Gábor Andor (1885-1953) ), a „Jaj, cicá...!”-t adta elő, amit a „Te rongyos élet...!” követett, immár Bódi Barbarával kiegészülve... A „Hajmási Péter, Hajmási Pál...” után, Peller Károly adott elő egy „csokorravaló” dalt, öt évvel ezelőtt megjelent, karácsonyi dalokat tartalmazó lemezéről („Hát, boldog Karácsonyt...” (John Lennon (1940-1980) és Yoko Ono zenéjére és szövegére S. Nagy István írt kiváló magyar dalszöveget), „Ünnep vár...” (Náray Erika fordítása), valamint egy megrendítő dal, egy kisfiú karácsonyi kéréséről, mellyel súlyosan beteg, haldokló édesanyjának szeretne karácsonyi örömöt szerezni, melyet Ulmann Zsuzsa fordított magyar nyelvre... A „karácsonyi blokk”a Neoton FamíliaMinek ez a cirkusz?” című, 1986-ban megjelent albumának egyik, ünnepi hangulatot árasztó, szép dalával ( „Ha elmúlik Karácsony...”) zárult.

–Nagy szívfájdalmunk, hogy nem áll módunkban elhozni egy teljes operettet Önöknek, de – sajnos – ezt az igen nagy költséget jelentene számunkra  (zenekar, tánckar, jelmezek  szállítása)...” – mondta Peller Károly, aki viszont – rögtön ezt követően – felkonferálta a „Mágnás Miska” című nagysikerű operett „keresztmetszetét”, mely mű „(...) a Bakonyi Károly (1873-1926) szövegére és Gábor Andor (1884-1953) verseire, Szirmai Albert (1880-1967) által szerzett, 1916-ban, a Király Színházban bemutatott magyar operett, amely – eredetileg – Rátkai Márton (1881-1951) (Miska szerepében) és Fedák Sári (1879-1955) (Marcsa szerepében) számára íródott.(...)” (Wikipédia), s a nagybányai közönség jókat derülhetett az Oszvald Marika által hitelesen megjelenített Marcsa tájszólásos, ízes beszédén, vicces mozdulatain...! A „Hoppsza, Sári”..., a  „Cincsalavér”, valamint a „Cintányéros cudar világ...” a közönséget teljesen felvidította, a művésznő vastapsot kapott...!

     Ezt követően, ismét Bódi Barbara lépett színpadra („Messze a Nagyerdő...”, „Délibábos Hortobágyon...” – Lehár Ferenc (1870-1948): „Cigányszerelem” című operettjéből), majd pedig újra Oszvald Marika csodálatos előadásában élvezhette a közönség („Ringó vállú csengeri violám...” (zeneszező: Kálmán Imre (1882-1953), szövegírók : Brammer Julius (1877-1943) és Grünwald Alfred (1884-1951), magyar szövegének írója: Harsányi Zsolt (1887-1943).

      A „ráadást” a három kiváló előadó együttes előadásában színpadra kerülő, „Húzzad csak, kivilágos virradatig...” („Csárdáskirálynő”) jelentette, majd Peller Károly egy rossz, és egy jó hírt jelentett be a

 közönségnek: a rossz hír a nagysikerű produkció végét volt hivatott jelezni, de az előadó ígéretet tett, hogy jővőre, ismét Nagybányára látogatnak. Azt, hogy a közönségnek tetszett az előadás, a szinte folyamatos, ütemes taps bizonyította leghitelesebben - no, és az a tény, hogy a művészek - a nagy érdeklődésre való tekintettel - két előadásra is vállalkoztak...

     A színház előcsarnokában, az érdeklődők operett-cédék közül válogathattak, de vásárolhattak  az Operett Magazin lapszámaiból, mely a Budapesti Operettszínház hivatalos folyóirata, s az érdeklődők megvásárolhatták Peller Károly 2019-re szóló falinaptárát, valamint Dr. Winkler Gábor: „A magyar operett”  (Holnap Kiadó, 2018) című kötetét is... (Sz. L. Z.)

 

Ünnepváró a nagybányai református egyházközségekben

Ünnepváró  a nagybányai református egyházközségekben

                              „Várjuk a legszebb ünnepet!”

   Mindkét egyházközség templomában zenével hangolódtak a Karácsonyra

       Advent második vasárnapján – december 9-én – a Nagybánya-óvárosi Református Egyházközség, az ünnepvárás időszakának harmadik vasárnapján, december 16-án pedig a Nagybánya-újvárosi Református Egyházközség szervezett zenés ünnepváró programot Nagybánya két református  templomában, a hívek élénk érdeklődésétől kísérve...

   Jelen összeállításunkban, a két eseményről egyazon anyag keretében olvashatnak.

      Az óvárosi egyházközség hajlékában, a délutáni istentiszteleten  Nt.Varga Szilárd szatmárnémeti református lelkipásztor hirdette Isten Igéjét:

     „Isten kegyelméből, megérhettük és elérhettük Advent második vasárnapját, s így, az adventi ünnepkörben jó, ha egy kicsit az ünnep lényegére gondolunk...!

     Induljunk ki abból, hogy mit is jelent az „Advent” szó?; (...) azt jelenti: „ELJÖVETEL”, vagy: ”AKI ELJÖN”!-kezdte prédikációját a lelkész, kihangsúlyozva, hogy: „(...) ilyenkor, mindenki rohan, így próbálva az ünnepet teljessé és értékessé tenni. (...) Jó, ha ilyenkor emlékeztetjük magunkat az Advent igazi lényegére!”- mondta, hozzátéve, hogy: „Nagyon sokszor minden a látszatról szól, a lelki dolgok pedig háttérbe szorulnak! A mai adventi várakozás a látványosságot,a fényt, a csillogást, a kirakatot helyezi előtérbe! Megpróbáljuk egymás iránti szeretetünket  drága ajándékokkal kifejezni, (...) kimutatni, mintha pénzösszegben mérni lehetne egy embernek a szeretetét, a megbecsülését, az egymás iránti figyelmet, türelmet...! Szeretettel várjuk a vendéget – azt, aki ajándékot hoz  (...) azt, aki – talán – nem valami csecsebecsével érkezik, hanem valami rendkívülivel...! S – talán – sokszor erre várunk, mikor – az ünnepek alkalmával – eljövünk a templomba: hogy valami rendkívüli történjen..., valami egészen új, valami meglepő; s – talán – sokszor kissé elkeseredve megyünk haza, hiszen: ugyanaz a történet hangzik el – már évezredek óta –, ugyanaz a Jézus érkezik, nem változott semmi, minden ugyanaz...

     A legnagyobb probléma (...) nem az, hogy Jézus ugyanaz, mert Ő  ezt megígérte, hogy Ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz marad; a baj az, hogy mi maradunk ugyanolyanok – esztendőről esztendőre... Mert Jézus mindig jön. Halljuk a történetet: elindul a Szent Család, és keresi a szállást. S tudjuk, hogy hol kapnak helyet: egy istállóban – de Nekik ez is jó...!   Szerény szállás. De nem is a szerénység az, ami igazán fontos, hanem Az, Akinek a szerény szállás helyet ad...! (...) nem a csillogásról szól minden, s nem a pompáról, hanem a legnagyobb egyszerűségről, mert Isten Fia így akar eljönni ebbe a világba...!; És így, a Maga egyszerűségében, nem kürtöltetve Maga előtt, akar eljönni a mi életünkbe is...!” – mondta igehirdetésében a lelkipásztor, kihangsúlyozva, hogy sokszor kizárjuk az életünkből a Megváltó Krisztust, mert szembesít minket valós „énünk” gyarló mivoltával, és ezt rosszul esik tudomásul vennünk...! S csak azt fogadjuk el Tőle, amit Ő ajándékba hoz nekünk: a kegyelmet, a megváltást, az üdvösséget...!

   Jézus békességgel érkezik, ne keményítsük hát meg a szívünket!” – zárta prédikációját a szatmárnémeti vendéglelkipásztor.

     Ezt követően, Nt.Bak László, Nagybánya-óvárosi parókus lelkész üdvözölte a vendégeket, akik – mint az a későbbiek folyamán kiderült – már nem először voltak az egyházközség vendégei...! Majd, Higyed János, Szatmár-kültelki lelkipásztor mutatta be a 11 esztendős kórust, melyben – kezdetben – tizenkét lelkipásztor énekelt, sokfelé koncertezett már, kisebb-nagyobb településeken egyaránt – itthon, és határon túl, kiemelve két fővárosi helyszínt: a Művészetek Palotáját (MÜPA), valamint a Kálvin téri református templomot. Mint mondotta, a kórus, jövőre, egy bánsági szórvány-turnéra indul majd, hogy elvihessék oda is  az Istent dícsérő énekeket... A kórusban ma már nemcsak lelkipásztorok, hanem kántorok, lelkészfeleségek, sőt: egyháztagok is énekelnek – így lett belőle vegyeskar –, a nevet viszont megtartották, a lelkipásztoroknak szóló „reklám” lehetőségének céljával...!

„Azt próbáljuk megőrizni, ami megtartott bennünket! Sok modern hullám van (...), de mi maradunk a  zsoltárok és dícséretek,  és a jól kipróbált, reformációi bizonyságtételek mellett; mert a divatok jönnek-mennek, de az Isten Igéjére épülő zenei bizonyságtétel ugyanaz marad!”– mondta Higyed János.

      A kórus – mely, sajnos, nem lehetett teljes létszámában jelen – Higyed Gyöngyi karnagy-asszony vezetésével, kilenc kórusművet adott elő, amelyek között, Higyed János mindig rövid „átkötő-szöveggel” jelentette be a következő művet. Az adventi „zenei kirándulás” Csorba István: „Zengje vígan Föld és Ég...!”, Berkesi Sándor: „Betlehemi Csillag csodafénye...”, Bárdos Lajos: „Mennyei kórus hangja kél...”, Jean Sibelius: „Nagy örömhír érkezett...”, Berkesi Sándor: „Betlehem városban...”(karácsonyi népdal-rondó – a refrénje olyan volt, akár egy kör, s  az ünnepváró koncert központi mottója („A Betlehemi Csoda”) e gyönyörű szerzeményben bontakozott ki: vissza-visszatérő módon, mégis egyre inkább föltárva a Csoda lényegét, jutott el az egyszerűen tiszta gyermekhang megszólaltatásáig, valamint az egy szál rózsában megjelenített, fokozatosan kibontakozó ünnepi illatig, mely az üzenet erejével bír...) Ezt Daróczi Bárdos Tamás: „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág...”, Berkesi Sándor: „Én nem tudom...” című kantátaszerzeménye, Dumitru Chiriac román szerző: „Ó, mily’ csodás hír...!”(„O, ce veste minunată...!”) című, eredeti nyelven előadott szerzeménye (kolinda), valamint a „Mennyből az Angyal...” című, gyönyörű kánta csendültek fel.

       Nt. Bak László a következő szavakkal köszönte meg a szatmárnémeti vendégkórus szolgálatát: „Nem tudjuk meghálálni (...) , mert (...) nagy ajándékot kaptunk!” – mondta a lelkipásztor, aki egy szójátékkal tette tökéletessé, és kellemesen viccessé köszönetnyilvánítását, melyet egyenesen a karnagy-asszonynak „címzett”: „Higgyed, Gyöngyi, hogy jövő van ez előtt a kórus előtt...!”

      A kórus legközelebb Advent negyedik vasárnapjának estéjén, a szatmárnémeti Római Katolikus Székesegyházban lép majd közönség elé, a helyi filharmonikusokkal, valamint  a református gimnázium kórusával kiegészülve, mely fellépéssel immár hagyományt teremtettek a megyeszékhelyen.

      A házigazda lelkész kellemes meglepetéssel is kedveskedett a szatmárnémeti kórus tagjainak:tárogató-bemutatóval- és muzsikával...

                                                                    ***

      Advent harmadik vasárnapján,  2018. december 16-án délután, a Nagybánya-újvárosi  református gyülekezet templomában került sor zenés áhítatra, mely ugyancsak alkalmat teremtett az ünnepváró hangulat elmélyítésére, a zene segítségével!

       Isten Igéjét  Nt. Székely József, a Kolozsvár-alsóvárosi Református Egyházközség lelkipásztora hirdette.

      Az adventi zenés műsor során, a következő fellépők léptek közönség elé: Marosán Csaba színművész (Kolozsvár) Grigorian Smaranda és Lengyel Marius (Nagybánya), a Laudate együttes, a Thabor együttes, a koltói kamarakórus, valamint Jenei István és Ádám, így téve szebbé és meghittebbé az ünnepi várakozást az eseményen megjelentek számára!

       

                                                                                                                                                                (eszelzé)

 (Fotó: a Nagybánya-óvárosi Református Egyházközség Facebook-oldala)

 

 

 

       

A bronz nagybányai mestere

KÖNYVESPOLC

Művészeti albumbemutató a Colonello-ban

                                                     A bronz nagybányai mestere

      Magánkiadásban jelent meg, és a Nagybánya.ro hírportált  üzemeltető Virtuális Nagybánya Egyesület vezetője, Pintér Zsolt, illetve Tőrös Gábor nagybányai szobrászművész, és lánya, Ildikó jelenlétében, december 13-án  került bemutatásra az a művészeti album, mely a nemrég kitüntetett alkotó életét, munkásságát, valamint a róla szóló gondolatokat tárja az olvasók elé. Az igényes kivitelezésű kiadvány címe  „Tőrös Gábor – Bronz életmű, út”, és a fent említett egyesület gondozásában látott napvilágot.

       A bemutatóra a Colonello kultúrkocsmában került sor – népes művészetkedvelő közönség élénk érdeklődése mellett.

   Az esemény elején – melyen a pincérek borral, teával  és aprósüteménnyel szolgálták ki a hallgatóságot – Pintér Zsolt köszöntötte a megjelenteket, különösen a szobrászművészt, akit – életműve elismeréseképpen – idén, Augusztus 20-án, a nemzeti ünnep alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt polgári fokozatával tüntettek ki. Külön köszönetet mondott a Várvédő családnak azért, hogy helyet biztosítottak az esemény lebonyolításához.

–Örülök, hogy  van egy ilyen kultúrkocsma Nagybányán, és reméljük, hogy még sokáig ad majd helyet az ilyen rendezvényeknek! – mondta Pintér Zsolt, majd  részletesen bemutatta a kiadványt, visszaemlékezve a szobrászművésszel való megismerkedésére, amikor egykori, művésztelepi műtermébe látogatott. Mint mondta, nagy élmény az, ha egy művész mesél, kihangsúlyozva: jó lenne, ha ezeket a művészi beszámolókat megörökítenék az utókor számára...

      Mint mondta, a könyv kiadásának céljára nem érkezett pályázati támogatás, ezért az a  művész családjának  anyagi ráfordításával valósulhatott meg, kiemelve Ildikó hathatós segítségnyújtását a könyv készítésének folyamatában.           

      Elmondta, hogy 1982-ben, a Kriterion Kiadónál  (A bronz szereti mesterét. Katalógus, Király László előszavával (Kolozsvár, 1979) már megjelent egy kismonográfia Tőrös Gábor szobrászművészről, kihangsúlyozva, hogy –  bár a most megjelent album ennek kiegészítéseként készült el, ez  nem monográfia; megjelentetésének célja a szobrászművész megismertetése a művészetkedvelőkkel, hogy átfogó képet nyújtson számukra életútjáról és művészetéről.

     Pintér szólt arról is, hogyan ismerkedett meg Tőrös Gábor éremművészetével, mely 1976-tól vált  igen jelentőssé. (A  művész hatalmas plakettgyűjteményét már a helyi művészetkedvelő közönség is láthatta.)         Minden plakett mögött egy–egy személyes történet rejtezik... Több mint száz személyiséget örökített meg ezeken a munkákon, melyek közül a legjelentősebbek a Kós Károlyt (1883-1977), Ady Endrét (1877-1919), vagy Móricz Zsigmondot (1879-1942) ábrázoló plakettek.

       A  frissen megjelent album első részében Tőrős Gábor  magáról ír, röviden összefoglalva pályájának kellemes élményeit, ugyanakkor szót ejtve azokról a  komoly gondokról, melyekkel – a kommunista rendszer idején –  szembe kellett néznie és meg kellett küzdenie...

      A kötet második részében a művészi eletmű részletes bemutatása kapott helyet, különös tekintettel az olyan  díjnyertes munkákra, mint az „Életfa” című plasztika, melynek az Elektromos Művek  nagybányai székházának előcsarnoka ad otthont...

      A művész szobraiban, plasztikáiban  és kisplasztikáiban  a figuratív és non-figuratív ábrázolásmód mintegy összefonódik. (A Wikipédia így ír erről: „Gondolatgazdag, filozofikus tartalmú szobrászművészetét a pozitív–negatív formák játékára alapozó modern formaalkotás jellemzi. Mélyrehatóan foglalkoztatják a nemzetiségi lét sorskérdései. Témái megjelenítéséhez gyakran irodalmi példákat keres, szimbólumokat teremt.”)

     Fekete-fehér, többnyire személyes, valamint Pintér Zsolt által készített, színes fényképfelvételek mutatják be a nagybányai szobrászművész gazdag életművét: a munkák közül, Pintér kiemelte a „Forrongás”,  és a „Divina Commedia” (Dante-sorozat – 1974) című munkákat, de említette még a  Tornászlány  című, a nagybányai Sportcsarnok előtt álló, illetve a Jégkorongozók (mindkettő 1978, előbbi anyaga  bronz, utóbbié pedig inox acéllemez) című, a csíkszeredai Jégstadion előtt álló térplasztikákat. De említhetnénk a nagybánya-óvárosi református templom előterében, 1991-ben elhelyezett, Németh László (1901-1975), nagybányai születésű orvos-író emlékét őrző, bronzból készült emléktáblát is, melyet születésének 90. évfordulója alkalmából  állítottak (a gyermek Németh Lászlót ebben a templomban keresztelték meg). Említve voltak  még  – többek között – a „Madár”, a ”Torony”, valamint a „Gyász”című alkotások is.

     A művek élethű volta kapcsán, Pintér Zsolt megjegyezte, hogy azokban a bronz  már-már olyan, „mintha mozgásba akarna jönni”...!

     Ezt követően, a szobrászművész lánya,Tőrös Ildikó mesélt a jelenlévőknek arról, milyen csodálatos érzés is volt számára, hogy műalkotások között nőhetett fel. Elmondta: mai napig szeretettel őrzi azokat a rajzokat, amelyeket mások készítettek az édesapjáról, és beszélt az album megszerkesztésének és kiadásának gondolatáról, amiért külön köszönetet mondott az ötletgazda Pintér Zsoltnak. Elmondta, hogy az édesapja is rajzolt, mégpedig „szép hölgyeket”... Apja jellem(esség)éről szólva, Tőrös Ildikó elmondta, hogy a legmostohább időkben is következetességgel és nagy odaadással dolgozott, kimondva az elhallgaott igazságokat is az akkori mostoha körülményekről, hiányosságokról.

–Amikor megkérdeztem tőle, hogy nem fél-e, azt válaszolta, hogy: „FÉLELEMBEN NEM LEHET ÉLNI!” – idézte édesapja szavait Tőrös Ildikó.

     A kötet harmadik részében kaptak helyet a Tőrös Gáborról szóló gondolatok, a személyes fotók, a részletes önéletrajz, illetve a szobrászművész kiállításainak felsorolása, valamint egy önarckép is.

      A 84 esztendős Tőrös Gábor arról mesélt, hogy már  fiatal korban ő és a hozzá hasonlók „faltak” minden könyvet, amelyben valamilyen művészi alkotás (festmény vagy szobor) volt, főleg a lexikonokat nézegették...

       Az idős művész arról is szólt, hogy a legjobb modellje apai nagymamája volt, az állatvilág-adta „modellek” közül pedig a szarvasmarhákat kedvelte...

      Végül, arról is beszélt, mit jelent számára a művészet, és mi jelenti számára a művészetet. Elmondta, hogy a szobrászművésznek, amikor például egy szép nőről készít szobrot, vigyáznia kell arra, hogy a női test minden részletében tökéletesen élethű legyen! „Ez az igazi művészet!” – mondta derűs arccal.

      A bemutató végén, az érdeklődők megvásárolhatták az értékes és ismeretekben gazdag kiadványt, és a megvásárolt példányok dedikáltatására is lehetőség nyílt.

                                                                                                                                               Sz. L. Z.

                                                                                                                      (Fotó: Colonello/Facebook)